Fejezet a kommunizmusból:

Katyn

Még mindig kint van a mozik műsorán a film, mely talán kissé felrázza a világot, melyet eleinte be sem akartak mutatni Magyarországon. Andrzej Wajda Katyn című filmjéről van szó. A Szabadság szerelem után végre még egy műalkotás, amiért érdemes moziba menni. A nézőkre gyakorolt hatása is hasonló volt, tapasztalataim szerint: néma csend, és szipogás. Wajdának sikerült megalkotni egy olyan filmet, mely nem túl száraz, nem dokumentumfilm –így többek számára befogadható-, de nem is gagyi amerikai játékfilm, melyben a történelmi esemény csupán a szereplők mögé rajzolt háttér. A cselekmény több szálon fut. Már az első percekben egy megválaszolhatatlan kérdés merül fel a nézőkben, és a szereplőkben: a házastársi eskü, vagy a hazának tett katonai eskü a fontosabb. A filmben megrajzolt lengyel tiszt, Andrzej az utóbbit választva írja alá halálos ítéletét. A film, ugrálva az időben bemutatja a katyni tragédiát, több szemszögből. Példát, és ellenpéldát állít elénk: a bátor, esküjéhez halálig hű katonatiszt, a rendíthetetlen diák, aki álmait is feladja az elveiért, a férjét hűségesen hazaváró katonafeleség, a rendíthetetlen édesanya, a megtörhetetlen testvér, aki a kegyetlen börtönig hű halott bátyjához, és az igazsághoz. Velük szemben ott vannak, mint mindig a sunyi, megbúvó, jellemtelen árulók. A Katynban kivégzett repülőgépmérnök másik testvére, aki a kommunistákhoz állt, Andrzej barátja, bajtársa, aki átállva az új lengyel hadseregbe, kiszolgálja a megszálló bolsevik gyilkosokat, és megjelenik a gyáván hallgató emberek képe is, az utcákon, a plébánián, a fényképésznél, és mindenhol. Mindenképpen érdemes megnézni a filmet, hogy így is közelebb kerülhessünk a kommunizmus valódi arcához.

         De mi is történt Katynban? Le kell szögezni, hogy a „Katyn” csak gyűjtőnév. Azért is van forrásonként eltérés az áldozatok száma között, mert a gyilkosságok öt helyszínen zajlottak. (Többek közt az NKVD egyik lengyelországi üdülőjének területén.) Azért Katynról kapták a nevüket, mert ott találták meg a németek az első tömegsírokat 1943-ban. Ide tartozik még az a kb. 7000 gyilkosság, amit az egykori Szovjetunió területén hajtottak végre, azokon a lengyel foglyokon, akik bármilyen hadifogolystátusz nélkül raboskodtak ott.

1940. márciusában Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa egy javaslatot terjesztett fel Sztálinnak, és a felső vezetés többi tagjának. Ebben az állt, hogy a lengyel hadifoglyok „a szovjethatalom megátalkodott ellenségei, telve a szovjet rendszer iránti gyűlölettel”, ezért tárgyalás nélkül agyon kell őket lövetni. A javaslatot jóváhagyta Sztálin, valamint Vorosilov, Molotov, Mikojan, Kalinyin és Kaganovics. Ezzel a jegyzékkel összhangban megszületett a határozat a gyilkosságról. Berija kiadta a parancsot az NKVD (a KGB elődje) számára a végrehajtásról. Az elítélteket gyalog, marhavagonokban, autóbuszokkal, vagy teherautókon vitték a vesztőhelyekre. Voltak, akiket egyenesen a tömegsírba lőttek, másokat már holtan vittek oda. Történtek kivégzések Szmolenszkben, az NKVD helyi székházában is. Találtak tömegsírokat, ahol az áldozatok rendezetten, arccal lefelé feküdtek. A határozat alapján áprilisban és májusban három hadifogolytábor összesen 14 552 lakóját, valamint 7305 bebörtönzött lengyelt végeztek ki - együttesen 21 857 személyt. Az volt a bűnük, hogy nem fértek bele a bolsevikok által megálmodott elmebeteg világképbe. Az áldozatok többsége lengyel katonatiszt, részben tartalékos volt, továbbá rendőrök, csendőrök, határőrök, földbirtokosok, értelmiségiek, és egyéb polgári személyek. Volt köztük egy magyar is, Korompay Emánuel tartalékos százados, a Varsói Egyetem magyar lektora.  Mindegyiküket hidegvérrel tarkón lőtték, és az előre kiásott tömegsírokba dobálták, 10-12 réteg vastagságban. A gödörbe lőtt szerencsétlenek közül sokaknak, főképp a fiatal, erős tiszteknek a keze össze volt kötözve, egyenlő méretűre vágott, a Szovjetunióban gyártott kötelekkel, a fejükre pedig a katonai kabátjukat, vagy egy pokrócot húztak. A sírokat egy Moszkvából hozatott markoló ásta, 4-6 m mélyek voltak. Az áldozatokat tarkólövéssel végezték ki, mert így kevésbé vérzik az ember. A szörnyű tetthez német fegyvereket használtak, részben azért, hogy később a németekre háríthassák a dolgot, részben pedig azért, mert ezek a pisztolyok megbízhatóbbak voltak. A sírok környékén azonban találtak orosz töltényhüvelyeket is, illetve több holttestben megtalálták a jellegzetes, négyszögletű orosz szurony nyomát. A meggyilkoltaktól nem vették el az irataikat, naplóikat, ezek a sírokból meglehetősen jó állapotban kerültek elő. Ez is bizonyítja, hogy az NKVD gyilkosai nem is gondoltak arra, hogy a birodalmuk összeomlik, vagy nem feltételezték, hogy a sírokat megtalálják. A kivégzetteket alig dokumentálták. A tarkólövés előtt megkérdezték a nevüket, és a születési helyüket, ennyit jegyeztek le róluk. 7000 lengyel polgári személy nyughelyét máig nem találták meg. Visszaemlékezések alapján feltételezhető, hogy elégették őket.

A meggyilkoltak hozzátartozói közül sokakat internáltak. Akiket nem, azoknak feltűnt, hogy szeretteikkel hirtelen megszakadt a levelezés, és semmi hír nem jött felőlük. Sokan nyomozni kezdtek. Az oroszok azt állították, hogy az eltűnt tisztek megszöktek, szétszéledtek. Azonban a németek 1943 elején megtalálták a tömegsírokat. A bolsevikok leplezni akarták, hogy ők követték el a szörnyű tettet. Megpróbálták manipulálni a vizsgálatokat, és az eredményeket. A németek megkezdték az exhumálást, amire elhívták a Vöröskeresztet, és egy független bizottságot, orvosokat, szakértőket. Volt köztük többek közt amerikai, svájci, lengyel, angol, és magyar is. Utóbbi, Orsós Ferenc, az akkori őszinte szakértői véleményéért később az életével fizetett- kivégezték. Megállapította ugyanis, és még sokan mások, hogy a gyilkosságokat 1940-ben, a szovjet megszállás idején követték el. Erre utalt számtalan bizonyíték: egyebek mellett a holttestek állapota, a sírokra ültetett fák kora, a sírokban talált tárgyak, és levelek, melyek csak 1940 végéig voltak dátumozva. Az oroszok azonban nem voltak hajlandók elismerni bűnösségüket. A nyugati országok akkori viselkedése is felháborító: még Moszkva hazudozott, addig London hallgatott, és mérsékletességet javasolt a lengyeleknek, Washington pedig hajlandó volt „elhinni” a kommunista hazugságokat, annak ellenére, hogy amerikai bizottság is vizsgálta a tömegsírokat, és megállapították –sokadszor- a holttestek korát! Talán ezt akarták ellensúlyozni azzal, hogy emlékművet állítottak az USA-ban, Baltimoreban a katyni áldozatoknak. Ezek, a magukat fejlettnek tartó országok azt tették, és teszik mindig, amit a pillanatnyi érdekük megkíván. Viszont „bűnösök közt cinkos, aki néma!” A háborúban győztes hatalmak cinizmusára jellemző, hogy a gyilkosok a bírák között ülhettek a Nürnbergi per során. Vae Victis! Ráadásul a szovjetek vetették fel a nürnbergi vádiratba a katyni mészárlást, a németek rovására!

Az ötvenes évek végén aztán a KGB elnökének utasítására megsemmisítették a kivégzett lengyelek adatlapjait, csak egy szűk összefoglaló jelentést őriztek meg, a Szovjetunió legfontosabb államtitkai között.

Bár a lengyelek többsége mindvégig tudta, hogy a kommunisták követték el a szörnyű gyilkosságokat, ezt hivatalosan csak 1990-ben ismerték el az oroszok. Nem sokkal később nyilvánosságra hozták a dokumentumok nagy részét a témában. Egyes orosz szélsőségesek még mindig azt állítják, hogy a németek követték el a mészárlást, azonban „érveik” felháborítóak, sértőek, és tarthatatlanok.

Miért volt szükség 22000 ember lemészárolására? Egyesek szerint ez volt a véreskezű Sztálin bosszúja az 1920-ban a lengyelektől elszenvedett vereségért. Ami azonban még valószínűbb, hogy így fejezték le Lengyelországot. A sírokba ugyanis a lengyel értelmiség és nemesség legjava hullott. Tudták az oroszok hogy kiket, és miért gyilkolnak meg. Likvidálták egy nép természetes vezető rétegét, elitjét, hogy a helyükre ültethessék a saját idióta, jellemtelen bábjaikat, vagy a helyi hazaárulókat. Így tették visszafordíthatatlanná azt a pusztítást, amit Lengyelországban (is) véghezvittek.

Lengyelország azt akarja, hogy az oroszok ismerjék el a tettüket úgy, mint népirtást, és háborús bűnt. Az orosz katonai ügyészség 14 évig tartó vizsgálata azonban 2005-ben azzal zárult, hogy a lengyel követelés alaptalan, ami Katynban történt, az „csupán” hatalommal való visszaélés. Ez azért áll érdekében az oroszoknak, mert ha elismernék a népirtást, akkor elkerülhetetlen lenne az áldozatok hozzátartozóinak „kárpótlása”, és a tettesek megnevezése. A vizsgálat során ugyanis vádemelés nem történt. Oroszország hivatalos álláspontja szerint a katyni tömegmészárlás köztörvényes bűncselekmény, amely elévült. A vizsgálat anyagának egy részét a mai napig nem adták ki senkinek az oroszok, mert azok még mindig titkosítva vannak. Katyn tehát ma is egy vérző seb, egy részben lezáratlan ügy, mely fájón hirdeti a kommunizmus igazi arcát, és figyelmezteti az utókort: soha ne feledjük a kommunizmus bűneit, és ne hagyjuk, hogy megismétlődhessenek a borzalmak!

Antikommcsi