Képzeljük el, hogy egy csúnya vírusnak köszönhetően az egész család betegen fekszik otthon, senki nincs jól, mindenkit elhagyott az ereje. Ezt megneszelik a szomszédok, akik így, hogy végre ők az erősebbek, elkezdik lecsipkedni a kertünk, udvarunk darabjait. Csak hozzák egyre beljebb a kerítéseiket, amíg mi erőtlenül, ágyban fekve, az ablakból nézhetjük csak a pusztítást. Lassan elveszik a veteményes java része, lecsatolják a kert végében folydogáló patakot, a kedvenc fánkat, a kerti padot, és a kis tavat, benne a gyönyörű vízinövényekkel, melyek csak nekünk voltak a faluban, és azelőtt mindenki a csodájára járt, mint ahogyan egész portánknak. Mire némileg felépülve kilesünk udvarunk meggyalázott, összetúrt torzójára, már csak azt látjuk döbbenten, hogy a kukoricaszín, -benne a gondosan betakarított terménnyel- már az egyik szomszéd kerítése mögött van. A maradék udvar letaposva, kirabolva, feldúlva. A nyulak óljai a másik szomszédot gyarapítják, díjnyertes galambjaink, a tyúkól, a málnabokor, a gondosan metszett sövényünk, a kút, és az istálló, a drága ménnel, mind, mind idegen kezekbe kerültek. Mikor a családfő kicsit erőre kap, első útja a szomszédokhoz vezet, hogy számon kérje a pusztítást, a rablást. De azok csak mutogatnak: hiszen a polgármesteri hivatal engedte meg! Ők csak éltek a lehetőséggel. Azt hitték, nekünk végünk… De vissza bizony semmit nem adnak, mert már ők az erősebbek! Hát irány a falu vezetőihez, jogorvoslatért, de ott is csak süket fülek várnak, és fenyegetések, ha lépni akarnánk a csúfság ellen.

 

Így telnek aztán hosszú, hosszú évek… A gazdaság egyre jobban hanyatlik, hiszen kisebb a területe, elvesztek erőforrásai, amik már a szomszédokat gazdagítják, erősítik. A bánatot tetézi, hogy azok nem tudják megbecsülni a lopott kincseket, így csak szomorúan nézhetjük, hogy lesznek az enyészeté hajdani, nehéz munkával összegyűjtött javaink.

 

Így aztán mivel öntözzük a maradék veteményest? Hol pihenjünk meg, munka után, ha nincs már egy padunk sem? Hová tegyük a takarmányt, a téli tűzifát? Talán meg kellene köszönni, hogy valamit hagytak is a kertünkből?  Hogy nem gyilkoltak le minket, amíg betegen feküdtünk? Belenyugodni mindenbe?

 

Nem, nem, soha! Nem számít, mennyi idő telik el, a családnak egy lehetősége van csak: erőre kell kapnia, és bármilyen módszerrel, de vissza kell vennie régi jussát. Ha a jog nem segít, ha kiáltásaik süket fülekre találnak, akkor várniuk, gyarapodniuk, erősödniük kell, nap mint nap azért dolgozni lankadatlanul, hogy egyszer eljöhessen az igazság pillanata, és visszatérhessen az ősi jussuk, amit még nagyapáik, és azok nagyapái hagytak az utódokra, nemzedékről nemzedékre gyarapítva. Így térhetnek csak vissza a boldog napok, így nézhetnek csak újra büszkén a falu szemébe, akik egykor félelemmel, tisztelettel, vagy szeretettel tekintettek rájuk, de most sokan csak nevetve köpködik, gúnyolják őket.

 

Egy percre sem szabad  hinni az ellenségnek, akik nap mint nap utánuk kiabálják az utcán: „Úgysem sikerülhet! Régi ügy ez már, jobb ha belenyugszotok végre!” Ha nekünk nem is sikerülne, de a célt örökül kell hagyni a gyermekeinkre, mígnem egyszer megszületik a győztes nemzedék.

 

Egyetlen esélyük, ha összefognak, és mernek hinni a szebb jövőben, tudnak dolgozni érte! Így sikerül majd semmissé tenni a csúfságot, és elfoglalni régi, kemény munkával kiérdemelt helyüket!