Mécs László: Gyónnak a magyarok!

Álmok pusztája, ősi napkelet seregszám sast és sólymot álmodott, turult, gémet, vad vércsét, vadludat, amiknek szíve ős-tavaszt dobog, álmodta őket vadnak és szabadnak s úgy küldte messzi, messzi napnyugatnak. S vannak már csöndesvérű unokák: elhízott, békés házi szárnyasok, mások kegyén és mások udvarán, szemetén kényúrt játszó kakasok, pompázó pávák (átfestett uszályok), új színt biflázó úri papagályok. Maradt pár tépett holló! Itt meg ott a háztetőre száll s azt mondja: kár. Pár vércse is jár, nyilazott szívű, az udvar felett azt víjjogja: vér! s a korcsok torkán megtorpan az étel és pillanatra a lélegzetvétel. Vannak már Janus-arcú magyarok. (Az egyik arcuk: régi vércse csőr, toll-sipka rejti, mint tavaszt a hó). Új napraforgó arcukon se tőr, se vágy, hogy felnyilazza a magasba. Új asztagokból eteti a gazda. De néha arra szöknek titkosan, hol sebzett vércsét sejtet a nyomnyi vér és gyónnak, hogy másképp nem lehet, mert élni kell, a gyermek enni kér, hogy álmodói még a régi nyárnak, könnyeznek és feloldozásra várnak.