Babits Mihály: Hazám!

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat! Nem egy szűk ház, az egész kis város mint egy árchipelagus vár nyájas zöldje közt a tenger akácfának. Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház, mely előtt ülve ha szertenéztem, dallá ringott bennem kétség és láz s amit láttam tejszín napsütésben, mind hazám volt! Lenn az utca híven nyúlt alattam, mint a futószőnyeg és a dombsor hullámzott, mint szívem, halkan hullva égig a mezőnek. "Az ország, mappa szerint." Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! S az a róna túl már a nagy-alföld szemhatártól, ahol a nap támad. Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! Szemhatártól-szemhatárig, s újra merre emléked, a halk selyempók vonja szálát, szállj a rónán túlra, s át hol állnak a bolond sorompók: és akármit ír a kard a rögre, lankád mellől el ne bocsásd bérced: ha hazád volt, az marad örökre; senkisem bíró, csak ahogy érzed! "Az igazi ország." Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Oly hazáról álmodtam én hajdan, mely nem ismer se kardot, se vámot s mint maga a lélek, oszthatatlan. Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, mely nem szorul fegyverre, se vértre, mert nem holt rög, hanem élő lélek. Galamb álom! s rókák rágtak érte; odu-féltő kapzsi szenvedélyek. Az én álmom sohse legyen róka! Az én tanyám magassága védje! Lelkem madár, tág egek lakója, noha mindig visszajár fészkébe. "Európa." Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat! Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak, Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak, láttam népet, mordat és vidámat: így találtam nagyobbik hazámat. Rómát fiús tisztelettel jártam, mintha őseim városa volna és Avignon nevetett, mint Tolna, vígan fürdött egyazon sugárban és egy lélek font be néptől-népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek, egy ország végtül-végig magát-tépő hazám: Európa. "A glóbus." Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat! Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség fészke a zord Űrben! Bús kerekség! Szigete a tér Robinsonának! Óh röpüld át kis csillaghazámat s míg e hibbant Robinsonok bambán ölik egymást, szigetük felejtik és sohasem ér szemük a partig. te a végső szirt fölé suhanván a villanyos messzeségbe kémelj, tán egy ismeretlen sugarat hoz, amely úgy jön, dallal és reménnyel, mint dús hajó vén Robinsonokhoz. "Epilóg." Mégis, lelkem, szeressed hazámat! Nem neked való az űr hidegje! Itt a glóbus, a meleg szigetke s lélekágya szent Európának. Soha el nem hagyhatod hazámat; útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él, várja híven az Éden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél.