Vörösmarty Mihály:

Országháza

A hazának nincsen háza,

Mert fiainak

Nem hazája;

Büszke fajnak Küzdő pálya,

Mellyen az magát rongálja,

Kincsnek, vérnek rosz gazdája.

És oh szégyen! roszra, jóra

Még szavazni jár dobszóra.

Ura s rabja millióknak

Kik gyűlölnek és dacolnak;

Zsarnok, szolga egy személyben

Ki magával sincs békében.

S vas eszével

Jég szivével

Fölmerűl a külfaj árja,

A meleg vér általjárja,

És a nemzet áll fagyottan

Tompa, zsibbadt fájdalomban.

Nincsen egy szó

Összehangzó

Honfiaknak ajkáról,

Nincsen egy tett

Az eggyé lett

Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Miért?

Volt idő, midőn nevére

Fölkelének, s a mit kére

Nem keresvén cifra szóban,

A mi a szív legmélyén van,

Adtak drága bért,

Adtak érte vért.

Most midőn leszállt a béke

S a vérontó harcnak vége,

S a hazának,

Mint anyának,

A ki gyermekei körében

Áll ragyogva örömében,

Földerűlne boldog napja:

Most fejét szenny s gyász takarja.

Földön futva,

Bujdokolva,

Mint hivatlan vendég száll be

A szegény s karján telekbe

Hol nevét rút ferditésben

Ismerik csak átokképpen.

Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd mért.

Neve: halj meg más javáért.

Neve szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.

                        1846